Nagy az aszály. Régóta nincs eső, és nemrég a saját bőrünkön is megérezhettük, mit jelent mindez. Oda kellett figyelnünk arra, hogyan fogyasztjuk az áramot, mikor mosunk, mikor és hogyan használjuk a vizet. Aztán a Duna vízszintje emelkedni kezdett, a közvetlen veszély elmúlt, és minden ment tovább, mint azelőtt.

Csakhogy a probléma nem múlt el. És nem tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna.

Földanya folyamatosan adja a jeleket, mi pedig sokszor nem halljuk az üzenetét. Nem érezzük, vagy egyszerűen nem akarjuk tudomásul venni, hogy baj van. Elveszünk a természettől, kiaknázzuk, használjuk az erőforrásait, miközben alig adunk vissza valamit. Az egyensúly felborult. És ez hosszú távon nem tartható fenn.

Nekünk, nőknek is szerepünk van a változásban

Azt érzem, nekünk, nőknek nagy szerepünk lehet abban, hogy valami elkezdjen változni. Földünk, Földanya és mi, nők is egyre távolabb kerültünk attól a természetes ritmustól, amelyben jól tudunk létezni.Felvettük a kardot, és megtanultunk férfias erővel helytállni.

De hol maradt az áramlás? A lágyság? A finomság? Hol van az ősi tudásunk és bölcsességünk? Megsúgom: nem veszett el. Csak újra emlékeznünk kell rá.Kapcsolódni önmagunkhoz. A szívünkön keresztül látni a világot, és saját magunkat is. Visszavenni azt a női erőt, amely nem rombol, hanem épít. Amely nem akar mindenáron uralni, mégis képes új utakat nyitni. Azt a mély, nem hivalkodó női erőt, amely áramlik, tudatos és megtartó.

Vissza a természethez

Talán ehhez vissza kell térnünk a természethez. Földanyához. Vele lélegezni. Érezni őt. Mert amikor kapcsolódunk hozzá, valójában önmagunkhoz is közelebb kerülünk. Minden egyes sejtünkben ott van az elemek ereje: a tűz, a víz, a levegő és a föld emlékezete. A tűz, amely átégeti és átalakítja mindazt, aminek mennie kell. A levegő, amely téren és időn át áramlik, és megmutatja nekünk a csendet. A föld, amely véd, óv és megtart. És a víz, amelynek ezer arca van, éppen úgy, ahogyan nekünk, nőknek is. Erejével utat tör magának, miközben benne él a finomság, a lágyság és az áramlás.

Emlékezni

A szertartások, a dob hangja, a tűz ereje mind hívhatnak bennünket az emlékezésre. Arra, hogy újra felébresszük magunkban azt a tudást és bölcsességet, amely mindig is ott élt bennünk. Ott vagyunk minden egyes esőcseppben. A szél simogatásában. A madarak énekében. A Nap melegében. Nem felejthetjük el, hogy mi is részei vagyunk ennek a körforgásnak. Nem mindig az a fejlődés, ha egyre gyorsabban haladunk előre. Néha éppen az visz tovább, ha visszatalálunk ahhoz az ősi tudáshoz, amely valaha természetes része volt az életünknek. Térjünk vissza a természethez. Földanyához. Önmagunkhoz. Egy Földünk van, és nem mindegy, hogyan élünk rajta, hogyan bánunk vele, és mit hagyunk örökül gyermekeinknek.