Szombaton meditációt tartottam és az apropó Szent Iván napja volt. Sajnos az ősi szertartások szép lassan a múlt homályába vesznek, de amennyire csak lehet én igyekszem életben tartani szépséges szokásainkat. Ezek a hagyományok egyszerűségükkel, mégis varázslatos erejükkel hatnak ránk, és ténylegesen segít kapcsolódni egy régmúlt világhoz, a természethez, tündérekhez, angyalokhoz.

Szent Iván éjszakáját az örömtüzek jellemzik, hiszen a tűz átugrásának nagy szerepe volt, mert segített megtalálni a szerelmet és a hosszú barátság megélését is támogatta.

A búzavirágból fonott koszorúval átugrották a tüzet, majd a koszorút feldobták egy fűzfa ágára, és ha az ott maradt, no az a szerencsés leányzó biztosan férjhez ment.

A tűzbe almát dobtak, és úgy tartották, aki ebből eszik, egészséges lesz. Sok gyógynövényt füstöltek mindenféle nyavalyák ellen.

Az ilyenkor tűzből meggyújtott faággal megkerülték a termőföldeket, hogy bő termés legyen.

Ezen a napon gyújtott tűz védett a dögvész, jég és köd ellen is.

A meditációban ezen információk ismeretében meggyújtottuk mi magunk is saját tüzünket, éreztük erejét, fényét, és melegét. Engedtük a régit, és hívtuk az újat Énekeltünk az elemeknek, és hívtuk a szerelmet az életünkbe. Éreztük a finom angyali energiákat, a természet megtartó erejét. Szépséges kapcsolódást éltünk meg, mintha mi magunk is ott lettünk volna a tűz körül.

El is kezdtünk beszélgetni, hogy lehetne ezt az ünnepet kivitelezni a mostani lehetőségek között.  

Tüzet nem tudunk gyújtani, de mécsest igen, ennek átugrása nem okoz gondot. Búzavirág még van, és kell egy csodálatos nő, aki fellelkesülve haza megy, és ezt a csodás hagyományt tisztelve, de mégis kicsit átformálva a lehetőségeknek megfelelően megteszi minden nő társa nevében a Szent Iván napi teendőket.

Egy csodás nő így is tett, az ő szavait tolmácsolom:

„Fontam búzavirágból koszorút, ‘tüzet’ raktam. Kértem az Univerzumot, FöldAnyát, ÉgApát, hogy mindenkivel csodálatos dolgok történjenek úgy ahogyan csak szeretnénk… Átugrottam a ‘tüzet, majd feldobtam a koszorút egy fára (fűzfa lett volna az igazi, de remélem megteszi az a diófa, amit Apukámmal ültettem) és ott maradt a koszorú… Szóval aki szeretne férjhez menni jelzem férjhez fog, aki meg nem, az nem!

Nagyon meghatódtam, hogy fizikai síkon is sikerült megélni ezt a napot, és hogy a csoport kapott ebből az energiából egy társukon keresztül.

Ez is bizonyíték arra, hogy nincs lehetetlen, a régi szerek összehozzák most is az embereket, jó emlékezni, és kapcsolódni a régmúlt időkkel!

Fotó: Nikita Tuckovich, Unsplash