Az élet és halál körforgása Molnár Erika An'anasha

Az élet és halál körforgása

Nemsokára Halottak napja lesz, és ilyenkor sokan látogatnak ki a temetőbe, de lehet, hogy otthon egy gyertya vagy mécses meleg fényénél emlékeznek eltávozott szerettükre. Mindenki hite, és hozzáállása szerint.

Egy ideje már foglalkoztat ez a kérdéskör. Főleg azért, mert az ősz az elmúlás időszaka is, és ebben az évben sok lélek úgy dönt, hogy átlép, és nem marad ezen a földi síkon. Egyet biztosan látok, hogy félünk a haláltól. Ez természetes valamilyen szinten, hiszen az ismeretlen mindig félelemmel tölt el minket.

Azt tudjuk, hogy egyszer földi életünk véget ér, de valahogy úgy vagyunk vele, hogy még messze van. Aztán eltávozik egy szerettünk, egy régi barát, aki korban közel áll hozzánk, és rögtön megérint minket a halandóság szele… és sokszor nem tudjuk kezelni a helyzetet. Aki elmegy, Űrt hagy maga után, és minden nap hiányzik. A kínzó magánnyal, az egyedülléttel nehéz megbirkózni.

Feltesszük a kérdést: hogyan tovább? Sokszor pedig a kérdésre nincs válasz. Régen volt virrasztás, az eltávozottól az otthonában lehetett elbúcsúzni. Valahogy a halott test látványa sem volt olyan borzasztó, sőt otthon mosdatták, és öltöztették fel az elhunytat. Ma már ez persze nem lehetséges, de valahogy úgy gondolom, hogy ezek mind segítettek abban, hogy könnyebben elfogadjuk a tényt, ezen a síkon az élet véget ért.

Én abban hiszek, hogy a Lélek leszületésnél felveszi a kabátját – a testét – majd amikor eljön az idő a lélek kilép, hogy egy új életet kezdhessen

Ezt mutatja az uroborusz mely egy ősi szimbólum, a saját farkába harapó kígyó. A kör maga az örök visszatérés megtestesítője, mely jelzi, hogy minden végnél ott az új kezdet. Egy folyamat lezárul, és elindul az újrakezdés. A kígyó egyébként is a megújulás jelképe, és ha kör formában ábrázolják, akkor a ciklikusságot, az örökkévalóságot szimbolizálja.

Az, hogy mit hiszünk a világról, magunkról, a lélek-test kapcsolatáról sokat segíthet a halál tényének elfogadásához. Ha jól bele gondolunk, a lélek, aki eltávozott már jól van, mi vagyunk azok, akiknek nehezek a mindennapok szerettük nélkül. Még nem tudom milyen az, amikor az ember elveszíti közeli hozzátartozóit, a szüleit. Nem tudom, hogyan fogom ezt megélni. Gondolhatom a szép és jó dolgokat, hogy a lélek már egy új úton van, de lehet a hiány és a fájdalom felülír majd mindent…

Azt hiszem mindenki, aki átéli ezt a szomorú, és elkerülhetetlen történést, egyfajta beavatást kap az élet másfajta megtapasztalására. Akkor és ott remélhetőleg a távoli jövőben fog eldőlni, hogy amit ma látok, gondolok, az mennyire fog segíteni… és ha egyszer eljön az én időm, amikor én lépek át, szeretném ezt félelem nélkül tenni. Remélem sikerül majd.

Addig is azonban egyet tehetek. SZERETEK. Megélem a pillanatokat. Hiszen annyi csoda vár rám!

„Az utolsó leheletemmel is köszönöm a sornak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem, és lassan felderültem. Egy napon meghalok: és ez is milyen csodálatos, rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet, a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.” Márai Sándor: Füves könyv Önmagamról

Fotó: Clarita Unsplash

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük